Kovács Zoltán, ismertebb nevén Kokó. Tizenegy év alatt eggyé vált az Újpesttel, most is úgy beszél róla, mint valami varázslatról. A 34 éves támadó persze nem csodában bízik, hanem abban, hogy az előttük álló szezonban feledteti kétezerhat nyarát.

– Megnyerik a bajnokságot?

– Nagyon szeretnénk – csillant fel Kovács Zoltán szeme. – Régen, ezerkilencszáz-kilencvennyolcban volt utoljára első az Újpest, úgy érzem, van realitása annak, hogy most újra aranyérmes legyen. Az öltözőben legalábbis beszéltünk már arról, hogy befuthatunk.

– Még el sem indult a szezon, máris ez a téma?

– Naponta azért nem vetődik fel, de volt már róla szó. Immár kimondott cél, hogy az utolsó pillanatig harcban kell lennünk az aranyért. Persze ez önmagában még nem elég, a feltételeket biztosítani kell ahhoz, hogy valós esélyünk legyen az elsőségre. Hogy mást ne mondjak, bár a stadionunkban élmény futballozni, egy-két minőségi edzőpályára szükség volna, mert az nem szerencsés, hogy időnként fél órákat kell buszoznunk a tréningek miatt. Ahogy hallom, a vezetők dolgoznak az ügyön, remélem, hamarosan megoldódik ez a probléma. Ezen kívül, úgy tapasztalom, jelenleg minden rendben van a Megyeri úton.

– Ha valakinek a szavára adnak arrafelé, az ön. Született Újpest-drukker?

– Ha nem is születtem annak, azzá váltam. Édesapám negyvenöt éve jár Újpest-meccsre, emlékszem, gyerekkoromban nem győzött áradozni Göröcs Jánosról, Bene Ferencről, Zámbó Sándorról és a többiekről. Apunak ők voltak a példaképei, nekem Bácsi Sándor. Ő is csuda dolgokat művelt ám a labdával. A hovatartozásomra visszatérve: életem legjobb döntésének tartom, hogy tizenegy éve elfogadtam a klub ajánlatát. Lila-fehér mezben játszva döbbentem rá, hogy addig miért dolgoztam annyit, miért érdemes futballistának lenni. Megjegyzem, az utolsó lehetőséget ragadtam meg, amikor Újpestre igazoltam, azt megelőzően ugyanis nem éltem, nem edzettem úgy, hogy az elég legyen az álmaim megvalósításához.

– Nocsak, az éjszaka császára volt?

– Nem voltam az a bulizós fajta, de tény, az életmódom nem volt megfelelő. A BVSC-ben gyakorlatilag eltékozoltam két évet a pályafutásomból, noha a lehetőséget megkaptam Egervári Sándortól, nem éltem vele. Csak az én hibám, hogy így alakult, hála istennek időben rájöttem arra: ennél jóval több kell. Ma már azt mondom, ez a fajta felismerés rengeteget segített a külföldi karrierem során, a mentalitásomnak is köszönhető, hogy Görögországban, Franciaországban és Kínában is rendszeresen játszottam, a legritkább esetben ültettek le a padra.

– Ha már itt tartunk: Tisza Tibor maradt, Rajczi Péter visszatérhet, s nyilván a finn Paulus Roihát sem azért fizetik majd, hogy a lelátóról nézze a meccseket. Eszébe jutott már, hogy a cserepadra szorulhat?

– Elárulom, próbálnak felkészíteni arra, hogy nem lépek minden mérkőzésen pályára. Urbányi István rendkívül korrekt volt, elmondta, hogy harmincnégy évesen nem mindig velem kezdődik, azaz végződik majd az összeállítás, ettől független ugyanúgy számít rám, ahogy eddig. S hozzátette azt is, hogy az Újpestben én örök kezdő vagyok, bevallom, ez nagyon jól esett. Számomra mindig a klub érdeke lesz az első, éppen ezért a jövőben is mindent megteszek, hogy a csapat vezéregyénisége maradjak. Ha a helyzet úgy hozza, a pályán kívül is.

– Ez a legjobb Újpest, amelynek tagja lehet?

– Most azt mondom, kétezerháromban és kétezernégyben erősebbek voltunk, de nem kizárt, hogy a télen már azt mondom, hogy ez a legerősebb. Három hete dolgozunk együtt, még össze kell szoknunk. Az biztos, hogy ezzel a csapattal ugyanúgy nyerhetünk, ahogy a korábbiakkal nem nyertünk semmit…

– Három esztendeje, illetve tavaly is az utolsó fordulóban szorultak le az első helyről. Melyik kudarcot volt nehezebb megemészteni?

– Három éve csak az őszt töltöttem a Megyeri úton, tavasszal Kínában futballoztam. Az időeltolódás miatt aludtam, amikor az MTK-val játszottunk. Felkeltem, bekapcsoltam a telefonomat, és érkezett az sms: csak egy egy lett a vége. Nagyon rossz napom volt… De az semmi az egy évvel később történtekhez képest. A gyönyörű Puskás Ferenc Stadionban fogadtuk a Fehérvárt, rengeteg Újpest-szurkoló jött ki a meccsre, mi meg kikaptunk, a biztosnak hitt arany megint kicsúszott a kezünkből… Szörnyű érzés volt, életem legborzasztóbb pillanata. Ez sokáig bennem volt, sőt tartok tőle, amíg élek, kísért majd. Erre csak egy bajnoki cím lehet a gyógyír – szerencsére az idén minden adott ahhoz, hogy feledtessük kétezerötöt.

– Ha arra kérném, sorolja fel az Újpestre igazoló légiósokat, kiszúrnék önnel?

– Semmi gond nem lenne. Azaz egy apró probléma mégis akad: mivel még nem tartották meg a bemutatkozó bulit, nem tudom a nevükön szólítani őket… A viccet félretéve: úgy látom, erősödtünk a külföldiekkel, de ezt csupán az edzéseken tapasztaltak mondatják velem. Kíváncsian várom, hogy tétmeccsen mire lesznek képesek. Mert egy magyar csapatban jól játszani, az egy dolog, jól játszani az Újpestben, pedig egy másik. Itt nehezebb megfelelni az elvárásoknak, ráadásul mindenki ellenünk akarja megmutatni, hogy mit tud. Ha valamiben, hát ebben hasonlítunk a Ferencvároshoz.

– Ha még a rajt előtt kifogná az aranyhalat, mi lenne a három kívánsága?

– Akkor sorolnám is. Az első: szerezzek legalább nyolc gólt, mert azzal bekerülnék az Újpest történetének legjobb tíz góllövője közé. A másodikat szerintem kitalálja, de azért elmondom: legyünk bajnokok. A harmadik pedig így szól: amikor egy év múlva lejár a szerződésem, tegyenek elém egy újat, amelyen nincs lejárati dátum.

– Jól hangzik.

– Jól, ugye? Már csak egy horgászbot kellene…

Régi sláger

Bár már tizenegy éve annak, hogy Kovács Zoltán először szóhoz jutott az Újpestben, máig előtte van az a 90 perc.

„A Tungsram-pályán vívtunk edzőmeccset, legalább kétezer néző volt kint, korábban még tétmérkőzésen sem futballoztam ennyi ember előtt… – nosztalgiázott a támadó. – Ha minden igaz, hat egyre nyertünk, két gólt lőttem, a szurkolók úgy ünnepeltek, hogy már akkor tudtam, a lehető legjobb helyre kerültem. Aztán elkezdődött a bajnokság, talán a harmadik találkozónkat játszottuk le, amikor a végén odajött hozzám Szanyó Károly, és megkérdezte: hallottam-e, mit énekeltek a drukkerek. A meccs közben csak arra lettem figyelmes, hogy a nevemet zengik, Karcsi világosított fel, hogy így szól a nóta: Lőjj egy gólt, lőjj egy gólt, Kovács Zoli, lőjj egy gólt! Hozzáfűzte még, jól becsüljem meg, hogy ilyen rövid idő alatt dalba foglalták a nevem, mert ez keveseknek adatott meg. Megfogadtam a tanácsát, igyekszem méltó lenni a közönség bizalmára. Örülök, hogy kilencvenhat óta ez az egyik sláger…”

Forrás: Nemzeti Sport
Szöveg: Pietsch Tibor